Elengedős poszt

Az utóbbi pár évben ezt kell gyakorolnom. Az elengedést.
Most talán ennek van itt az ideje. Hogy a gasztrovonalat elengedjem.
Nem éreztem én ezt egészen addig, míg egy napon fel nem fedeztem, hogy az egyik receptemet valaki magáévá tette. Egy kis körítés volt hozzá, de a recept copy-paste-tel, szóról szóra, hajszálnyira szelt almával együtt, hát az bizony innen volt.
Még annyi fáradtságot sem vett, hogy legalább átírja kicsit.
Mindenféle forrásmegjelölés nélkül persze. Volt már ilyen, nem egyszer, nem is a világvége, nagy, papírformátumban is megjelenő napilapok gasztrorovata is megtette szó nélkül.
A különbség a továbbiakban jelentkezett.
Ugyanis akikkel eddig dolgom volt hasonló manőverek kapcsán, elnézést kértek és levették a receptet.

Ám itt más történt.
Első körben szóltam a drágahölgynek, hogy hahó, vedd le azt a receptet, mert nem tetszik, hogy szó nélkül bemásoltad, mintha a tiéd lenne. Nem reagált.
Utána kiírtam a saját blogom fb oldalára. Itt szabadultak el a dolgok.
Szerintem még szomszédját is rám küldte, hogy oda bekommentelve magyarázza már el nekem, mekkora bunkó vagyok, hogy zokon vettem a lenyúlást. És hogy nehogy már én azt mondjam, hogy ez az én receptem, mert ez nem hogy évszázados, nem is! hanem évezredes recept!
Nincs értelme részletezni, persze hogy a végén már én éreztem magam kellemetlenül, annyi baromságot hordtak össze. Az senkit nem zavart, hogy egyszerűen kimásolta a tartalmat.
És a kedves illetékes letiltott minden kontaktlehetőséget, a fb-on, a blogján, mindenhol, nehogy fel tudjam vele venni a kapcsolatot.
Ez egyébként egy ismerős megoldás.
Ha úgy csinálunk, mintha mi sem történt volna, akkor tényleg nem is történt.
Ismerős ez nagyobb léptékben is.

Hogy még cukibb legyen a dolog, ráadásul ez egy szponzorált posztként jelent meg ennél a fantáziadús illetőnél. Mennyire boldog lenne a Pataki kerámia, ha rájönne hogy milyen drágakövet políroz.
Gratulálok, Bake your smile, így kell korrekt módon működni, nyúlni a más munkáját.

A családban bimbózó ügyvédpalánta azonnal előszedte az összes jogszabályt, praktizáló barátot, hogy küldjünk már a nyakába egy jó kis pert, mert megérdemli.
Én meg végiglapoztam a honlapom (amiért én fizetek egyébként, a kedves kis kreatív kopipészt ingyenes felületet használ) és egyesével visszaszedtem az összes gasztrós posztot.
Kivéve a szóban forgót.
A láthatatlan almást.

Mementónak.
És mindenki süsse meg a saját mosolyát, különösen aki a más munkájából húz hasznot.
Ne az enyémet. Bármilyen jelentéktelen, halvány kis mosolyom van.

Sok évvel ezelőtt, amikor tagja voltam az ősgasztrobloggerek közösségének, ilyen nem fordult elő. Soha.
Kipróbáltuk egymás receptjét, fel is tettük a blogra, de hogy valaki simán használja más receptjét sajátként , és utána még jól be is szóljon, ilyen nem volt.

Igazából szánom én ezt a valakit. Hogy ennyire nincs benne matéria, hogy más munkáját kelljen használnia.
És ennyi gerinc sincs benne, hogy miután kiderül, legalább megpróbálja intelligensen kezelni a dolgot.

De lehet hogy ez megy most. Minél pofátlanabb vagy, annál jobban virágzik a biznisz, látható ez nagyban is, ez most a menő.
Nekem ehhez nincsen gyomrom (úgy is mondhatnám, hogy fákjú, de úrinő vagyok).

Hát csak azok miatt írtam én ezt ide, akik megkerestek, hol vannak a receptek, megsütné, megfőzné, mi van?

Fáradás van.
Az ilyen emberektől való fáradás.

Lehet hogy majd valamikor visszarakok mindent, akinek addig is kell valami, elkéri, megküldöm.
A köztes időben meg aki erre jár, olvasson a kutyáimról, életem élményéről Amerikában, vagy a könyvesposztot, ami amúgy is listavezető a bejegyzések között.