Kétféle ember van.
Vagy, mondjuk három.
A kutyás, a macskás, és az állat nélküli.
Van még a kutyásmacskás, ami voltam sok-sok évig, aztán lettem csak kutyás.
Eleinte csak egykutyás, kétszer is, aztán annak a jó léleknek köszönhetően, aki Gombszemet kidobta az utcára, lettem olyan, akinél a kutya többesszám.
Akkor már két éves volt nekünk Csipke, aki azért lett, mert felhagytam azzal, hogy én ezt még egyszer nem csinálom végig. Az elengedést, a döntést, az utána lévő űrt, a karomban tartott lényt, akiből elszáll az élet, mert elért az út végére.
Egy évig nem volt kutya. De ott volt a gyerek, és hát ki vagyok én, aki kutyával nőttem fel, hogy ne adjam meg ugyanezt a gyerekemnek.
Így lett Csipke, aki menhelyről jött.
Az első találkozásunk egy szántóföldön esett meg. Kis fekete-fehér gömböc kocogott a lábam mellé, letottyant a fenekére és felnézett nagy komolyan az irdatlan magasba, az arcomba.
Ő volt abban az évben a gyereknek a húsvéti nyúl. Aki apróként morogva evett, mert ahhoz volt szokva a menhelyen, hogy őrizni kell a kaját, aki kizárólag olyan helyre akart behúzódni, ahol nincs a feje felett semmi. Majd kamasz kutyaként a Gyereket terrorizálta, felásott és szétrágott mindent.
Aztán lenyugodott, gyönyörű, hosszúlábú, paripamozgású kutyanő lett és addigra már a tetőkkel szembeni ellenérzéssel is felhagyott és igazi benthempergős eb lett belőle. Aki ugyan szót nem nagyon fogadott, de szelíd volt mint egy bárány és soha nem okozott gondot.
Mikor Gombszemet hazavittem, az odaszaladt a nagy kutyához, aki birtokon belül volt, mégsem volt még egy morranás sem, amikor az utcakutya a melléhez simult és összeszagoltak.
Így lettünk kétkutyásak.
Mi van a kutyákkal, megyünk a kutyákkal, már megint nem megyek, mert a kutyák, mit csináltak megint a kutyák, vennem kell a kutyáknak.
Ez volt a természetes. Kutyák. A blogos kutyák, akiket úgy ismertek hogy a Lujza, és Gombszem.
Aztán persze az élet jött megint, és vitte Manót, a gombszeműt magával.
És lettünk egykutyásak megint, hiába mondtuk még sokáig, hogy kutyák, mi van a kutyákkal, javítva magunkat, hogy kutya az, nem kutyák.
Hiszen csak egy van és ő is úgy lett, hogy megfogadtam, még egyszer ezt nem csinálom végig
De ő megvolt, a Csipke, az okos, nagydarab, paripamozgású, flegma szelíd mackó, aki imádta a hasát és bárhol zörrent a zacskó, ő már ott is volt és jóindulattal szuszogott az arcomba, hogy halló! itt vagyok! kérek én is! Akit meg lehetett ölelgetni, ha épp kegyes kedvében volt, akin lehetett viccelődni, mert olyan gráciával viselkedett, mintha valami nemesvérű angol hölgy lenne, nem egy menhelyi keverék.
És lett megint, hozta a sors a Nándit és kutyások lettünk ismét, mert a nagy befogadta ezt a szerencsétlent is, elnézett a feje fölött, nem ereszkedett le hozzá, de hagyta hogy megint ne ő legyen egyedül, ne ő legyen a központ, mert ő nem problémás, ő nem tolja magát, vele nincs gond, foglalkozzunk csak a másikkal, van azzal elég.
És nem tűnt fel, hogy megy az idő, mert 14 évesen még lazán lesétálta a 3-4 kilométert. Beteg sosem volt, nem okozott gondot, ő volt mindig a kutyák közül, aki nem okozott, aki miatt nem kellett kerítést cserélni, akit másra is lehetett hagyni, aki ott volt ha kellett, de nem tolta magát.
Tavaly már kétkörös séta volt, hogy az öregnek is meglegyen ami neki jár, a hosszú menetet már nem bírta. Keltünk hajnalban és mentünk, mert még akart.
Aztán eljött a nap, amikor már nem mentünk annyit. Az idő rátelepedett a testre, egyre kevésbé volt ügyes, hiába volt még meg fejben, hogy megy az az ugrás az árkon keresztül, már a lépcsőn lemenés sem mindig sikerült. De örült még az életnek, jól aludt, fenséges étvágya volt és az a kicsi séta is jólesett.
És persze ahogy öregedett, lett egyre nehezebb minden, mindig láb alatt volt, olyan igazi makrancos, makacs öreg lett, nem lehetett úgy hátra lépni, hogy ne ütközzünk bele, és nem ment arrébb semmiképp, mert ő ott akart állni. És jött az új szokások kialakítása, csak hátul megyünk ki, mert leesik a lépcsőn, a másiknak dugva adjuk a marhacsontot, mert neki már nem lehet, pedig mennyire akar ő is, és jött a diéta, a porok, a tabletták, a csöppek.
És számtalan apróbb-nagyobb dolog, aminek másképp kell lennie, hiszen nagyon öreg van a családban. Hogy mindegy, mi van és hol, délben haza kell menni, mert az öregnek ennie kell, hogy nincs hosszabb program, mert nem lehet sokáig úgy, hogy nem néz rá senki.
Aztán jött a hipózós időszak is, takarítottunk utána, mert kellett.
De még jól aludt és evett és hiába volt süket, a hűtőajtó nyílását meghallotta mégis.
Hát nincsenek csodák, nincsenek. Mert még nehezebb lett minden, de még mindig több volt a jó.
Közben abban reménykedtünk, ha eljön a nap, elalszik szépen egy jó ebéd után.
És ha mégsem, hát megfogadtuk, hogy ha el kell mennie, nem hagyjuk szenvedni, majd megint elhatározzuk magunkat és végigcsináljuk, hiszen ennyi jár, a méltóságteljes kimenés az életből.
Egykutyások vagyunk megint.
Egykutyások, mert akármilyen rohadt nehéz, el kell engedni, ha már a jó kevesebb, ha már tudunk Isten lenni, és segíteni hogy ne kelljen végigmenni a rosszon, hogy ha már meg tudjuk adni, ne fájjon tovább.
Intézni kell mindent, mindegy, hol és mennyit bőgünk, mert az élet már csak ilyen, ha ember, ha állat megy ki belőle.
Az orvost, akit kihívunk, mert nem, nem megyünk be, nem visszük, ne kelljen félnie, aztán várjuk az orvost, és tudjuk, miért várjuk, aztán hogy nincs véna, de töpörtyű van és addig sem figyel oda, aztán amikor már van véna, akkor mi lesz utána, és nem, nem megyünk ki addig, itt vagyunk vele, és mikor az utána van, várjuk aki elviszi, aztán várjuk megint, aki egy kis edénykében visszahozza.
És elmondjuk sokszor, hogy de azért milyen szép és jó, hosszú élete volt, és szokjuk a hiányát, hogy nincs kutyaorr a térdhajlatban, hogy nincs a nagykutya, akit jól át lehetett nyalábolni és megölelgetni, hogy már nem kell a két séta miatt hajnalban kelni, nem kell átlépkedni, hogy már nem kell mérgelődni sem, mert láb alatt van mindig, és nem megy arrébb azért sem, hogy már nem kell rohanni haza és izgulni, mi vár otthon, nem kell felemelni, ha estéből nem sikerül felállni, nem kell minden ajtót csukni, keresni, melyik sarokban álldogál, hogy már takarítás sincs utána, és a rossz rész is hiányzik, mert nincs már a jó sem, csak a hiánya van, és csak egykutyás adag kell a hentestől, hogy egy tányér, egy póráz, egy séta, egy valaki örül, mikor hazamegyek.
15 és fél év, ennyit kaptunk vele.
