Írtam én egy nagyon szép sommázást a tavalyról, bajokkal és jókkal. Koncertekkel amiken voltunk, mondjunk olyan dinoszauruszokén, mint az uccsó Black Sabbath meg az AC/DC, amihez sajnálatosan Axl Rose járt a jelenlegi formájában, meg a BB Kingben New Yorkban, meg a szuperfantasztikus Toto a PECSA végnapjaiban.
Összeszedtem az embereket, akik mentek az életemből és akik jöttek, a kicsi de fontos és nagy és még fontosabb dolgokat.
De a végén annyiban maradtam magammal, hogy a 2015-ös borzasztó év után nem is csoda hogy 2016 annyira szarul kezdett. Valahol le kellett csapódnia ezeknek a történéseknek.
Aztán a sors visszaadott és fura mód a tavalyi év elején velem történt csupa rossznak köszönhető, hogy eljutottam Amerikába.
És mindig bebizonyosodik, hogy a legrosszabb félni a rossztól, mert életem legszebb utazós élménye volt, sikerült a pánikos repülőfrászt legyőznöm (valamennyire), és mellette az összes többi parát, mert azért van énnekem abból szépen.
Az összes ‘milesszha’ nálam meleg otthonra talál, etetem, ápolgatom, növesztem őket amíg olyan szép nagyra nem nőnek, hogy távcsővel kell a tetejüket nézni.
A dolog sikeréhez jelentősen hozzájárult, hogy a legjobb útitárssal mentem, akit csak elképzelni lehet.
Aztán voltam még más helyeken is, a tavalyi az utazás éve volt és szintén egy utazásnak köszönhető, hogy karácsonykor zöld tortánk volt.
És meg még az is van, hogy nézzünk előre, mert a múlt az már úgyis csak olyan, amilyen.
Na de egy kicsit még hátra, rá a tortára, ami olyan gigantikusra sikerült, hogy nem győztük osztogatni, mert egyértelmű volt, hogy ehhez minimum egy csúcstalálkozó népessége kellene.
Az egésznek a lényege, hogy olyan hozzávaló kell hozzá, amit nem sok helyen kapni. Konkrétan én kettőt találtam, a Culinaris volt közelebb.
Ahol sikerült a legmaflább eladót megkérdezni, mi hol van, hogy ő elirányítson a legundokabb, ám szakértő egyedhez.
Pandánlevél?!
Hát persze!, -mondta metsző éllel és már csak a cvikker hiányzott a szeméről, hogy még annál is lesajnálóbban nézzen.
Dehát fákjú, ha szabad ezt mondanom, besöpörtem a fagyasztott levélkém és kiszökelltem a szabadságba. A többi dolgot, amit vettünk nem mondanám el, de gyenge vagyok még mindig, na.
Szóval a pandánpálma, vagy csavarpálma Ázsiában sok helyen használatos és azért jó dolog, mert ugye itt nálunk nemigen lehet kapni.
De miután tavalyelőtt megígértem, hogy reprodukálok egy bizonyos kókuszos pandánsütit, röpke egy év alatt el is jött az ideje.
És ha már így van, miért ne legyen belőle karácsonyi torta?
Mindig azt olvasom, hogy alkalomra ne próbálgassunk újdonságokat, hát szerintem meg de, mert nekem tökunalmas ha karácsonykor nem pattanok fel a kötélre egyensúlyozni kicsit. Féllábon.
Ráadásul a piskóta nem a kedvenc műfajom, szóval tökéletes a konstelláció egy karácsonyi tortához.
Az első művelet az volt, hogy a sásszerű leveleket összevágtam majd kevés vízzel összeturmixoltam. Leszűrtem és félretettem másnapig.
Aztán jött a piskóta, amit én most nem fogok külön leírni, mert ember nincs aki pandánpiskótát akarna sütni.
Ha mégis, mert azért hozzátenném kalandvágyóknak, hogy jóféle dolog, bárki megnézheti Leslie Tay olyannyira aprólékos leírását, hogy már csak az elolvasásától is kitört a frász.
De azért megcsináltam.
Mindent!, majdnem mindent betartottam. Persze púpos lett a teteje, nekem nincs ilyen speckó formám sem, valamit menet közben el is tévesztettem.
Én még ennyit nem szarakodtam egy vacak piskótával sosem, meg is lett az eredménye.
Hős Jr már a műveletek végére ért haza, amikor nagy büszkén hűtöttem a két kisebb formában megsült piskótát és enyhe pánikkal a hangjában érdeklődött: mitől van ilyen egérszag?
Ha valaki szintén egérszagúnak érzi a jázminrizst, helyben vagyunk, szinte pont olyan az illata.
Ez már a siker biztos záloga volt.
Aztán persze összeesett a hűlésnél kicsit, de szép lett, puha, habos. És zöld.
A tölteléknél adott volt a kókusz. Hogy még bizonytalanabb legyen, improvizáltam, közben sem mértem semmit.
Kókusztejben megfőztem jó sok kókuszreszeléket, kis vaníliát, cukrot, kevés keményítővel összefogattam a levét, aztán keményre vert tejszínnel lazítottam. Osztrákkal.
Akinek sikerül a magyar kereskedelemben kapható tejszínt keményre felverni, jelentkezzen.
A felső réteg maracujás tölteléket kapott. 6 darab maracuját átpasszíroztam, tettem kevés cukrot hozzá, citromlevet és szintén tejszínt, keményre verve, de ebbe került 4 kicsi zselatinlap is.
A pandan egy különös, kicsit parfümös de nagyon kellemes ízt ad a tortának. Meg az egérszagot.
De ezt csak a beavatottak érzik.
Nagyon finom volt, belülről szép is a mi mércénk szerint.
Az meg hogy a végére a nagyívű külcsíndíszítési terveim (habcsókok, aprók, zöldek, fehérek, csíkosak, csokifátylak, kókuszkunkorok, arany kis bizbaszok) elröppentek, hát istenem, nem vagyok én olyan nagyravágyó hogy döglésig gürcöljek. Kicsit előtte megállok.
Így esett hogy a kókuszos krémmel bevontam, majd 2 másodperc alatt felnyestem egy csillaggyümölcsöt, fogpiszkálóra tűztem, ezek képezték a hátteret (eredetileg kis krémhalmok takarnák a fogpiszkálókat, úgy még viszonylag kinézne valahogy…) és két rágógumihóember az ünneplő tömeget.
Kész.
Most pedig este megnézem a La La Lát, pizsamában, lelenccel a lábamnál, Lujzával kicsit arrébb és magányos brokkolifasírtot és avokádót fogok enni sok citrommal.
.